Gróf Festetics Imre
Tolnai gróf Festetics Imre Ságon született 1764. december 2-án császári és királyi kamarás, nagybirtokos, genetikus.
A nevelését János nevű öccsével együtt anyja, Bossányi Júlia felügyelte. Nagy Jeromos tanította németre, latinra és történelemre. 1782-ben, 18 évesen bátyjához hasonlóan (apja szándéka ellenére) katonának állt. A Levenehr könnyűlovas ezredben kapitányi rangban részt vett a délvidéki törökellenes harcokban. Bukarestnél megsebesült és nyolc évi szolgálat után lemondott tiszti rangjáról, kérte felmentését a katonai szolgálat alól. Feljegyezték róla, hogy szegényebb tiszttársait anyagilag is támogatta.
1791-ben feleségül vette Boronkay Krisztinát, akitől két fia és egy lánya született.
Apja végrendeletében felbontotta a családi hitbizományt, így az örökölhető lett, de testvére György a birtok egyben tartása mellett döntött, ezért Imre öröksége fejében 200 ezer forintot ajánlott fel.
A vagyoni kérdések 1792-ben oldódtak meg a testvérek között. György, Imre javára lemondott a simonyi birtokról és vállalta 400 ezer forint kifizetését is.
Imre 1807-ben tagja volt az országgyűlés határszéli országos választmányának, de Györgytől eltérően nem vett részt az országos politikában. 1812-ben újra nősült. Második feleségével, Vízkeleti Borbálával részben birtokain, részben a kőszegi Festetics-kastélyban élt.
A családi hagyományokat folytatva 1803-tól ő is juhtenyésztésbe fogott egy kis merinó nyájjal.
15 évnyi szigorú beltenyésztési program után elérte, hogy nem tudott jobb tenyészállatokat vásárolni a sajátjainál és az eredményeire mások is felfigyeltek.
Festetics Imre 1818-ban Kőszegpatyon tenyészállat-kiállítást szervezett.
Festetics Imre 1819-ben egy Brünni szaklapban tette közzé híres téziseit ''A természet genetikai törvényei'' címmel négy pontban. Elsőként használta a "genetika" kifejezést a szakirodalomban
A cikkben kifejtett nézetei alapján Festetics Imre lényegében felismerte az öröklődés néhány fontos alapelvét
Kőszegen halt meg 1847. április 1-én
Egy magyar gróf érzett rá elsőként a génekre
Az öröklődés alapelveinek jó részét már Mendel előtt felfedezte egy birkatenyésztéssel foglalkozó magyar gróf, Festetics Imre. Bár közvetlen bizonyíték nincs rá, könnyen elképzelhető, hogy Mendel ismerte a magyar tenyésztő munkásságát és ihletet merített belőle
Az iskolában ma is azt tanítják, hogy a genetika tudománya Gregor Mendel (1822-1884) brünni (brnói) apáttal kezdődött. Mendel törvényeire olvasóink közül is sokan emlékezhetnek még a biológiaórákról, de legalábbis ismerősen csenghetnek a domináns és recesszív allél kifejezések.
A legtöbben azonban meglepődnének, ha megtudnák: az öröklődés alapvető törvényszerűségeinek jelentős részét már Mendel születése előtt megfogalmazta - szintén Brünnben - egy magyar állattenyésztő, gróf Festetics Imre (1764-1847). Ha a Mendel előtti genetikát egyetlen személyhez akarnánk kötni, akkor az kétségtelenül ő lehetne, írja munkatársaival Poczai Péter (Helsinki Egyetem) a PLOS Biology című, szabad hozzáférésű online folyóirat legújabb számában.
A magyar juhtenyésztő alakja mára szinte teljesen a feledés homályába merült a világhírű utód, Mendel mellett. Holott Poczaiék cikke szerint Festetics használta először a szakirodalomban a „genetika” szót (több mint 80 évvel William Bateson, a szó „hivatalos” kitalálója előtt), és az öröklődés számos szabályszerűségét megfogalmazta A természet genetikai törvényei (Die genetische Gesätze der Natur) címmel írt, 1819-ben megjelent munkájában.
A környezeti hatások túlértékelése
Maga Festetics a 18. század végén Morvaországban kialakuló intellektuális környezet - a gyakorlatias gondolkodású, de gyakran magas iskolázottságú, tehetős mezőgazdászokból álló közösség - terméke volt. Az állattartókat mindig is érdekelte a tenyésztés biológiai háttere, és tisztában voltak a származás vagy „vér” jelentőségével. A 18. század közepe előtt azonban általánosan elterjedt volt az a vélekedés, hogy az éghajlat, a talaj stb. - azaz a ma környezeti tényezőknek nevezett hatások - gyakorolják a legnagyobb befolyást az állatok jellemzőire.
Noha tudták, hogy a fajtákat javítani lehet máshonnan hozott, kedvező tulajdonságú állatokkal való keresztezéssel, a behozott tulajdonságok fokozatos leromlását (a következő generációkban) a helyi körülmények döntő befolyását jelző bizonyítéknak tekintették. Ez akadályozta a tenyésztéssel kapcsolatos kísérleteket, mivel a keresztezésből származó előnyöket örökletesen ideigleneseknek tartották.
Beltenyésztés leromlás nélkül
Ez a nézőpont a 18. század végén kezdett megváltozni, amikor néhány tenyésztő kiugró sikereket ért el a kereskedelmi céloknak - például hús, gyapjú - ideálisan megfelelő állatok előállításában, és képes volt korlátlanul fenntartani ezeket a fajtákat, minden szembetűnő leromlás nélkül. Közülük is messze a legsikeresebb Robert Bakewell (1725-1795) juhtenyésztő volt, aki híres „New Leicester” juhának hordószerű alakját úgy alakította ki, hogy az állat az adott táplálékból a legtöbb húst állítsa elő.
Bakewell sikerét a szoros beltenyésztés (az elsőfokú rokonokkal való beltenyésztés) rendkívül módszeres alkalmazásának köszönhette, és ez hozzájárult annak a nézetnek a kialakulásához, hogy a fajta mégis fontosabb, mint a „legelő”. Úgy tűnt, hogy a megfelelő megközelítéssel bizonyos állatok „vérének” néhány kívánatos tulajdonsága mégiscsak rögzülhet.
Bakewell nagy nemzetközi tekintélyre tett szert. Gyapjútermelési módszere különösen termékeny talajra talált Morvaországban, ahol végül felkeltette a tudományos érdeklődésű közönség figyelmét is.
A világ első állattenyésztő társasága
Brünn a 18. században virágzó gyapjúipari központtá fejlődött, amelyet „osztrák Manchesternek” is neveztek. A helyi juhtenyésztők alapították meg a világ első állattenyésztő társaságát (Schafzüchtervereinigung), amelyet Festetics anekdotázva Brünni Juhos Társaságnak nevezett.
A társaság egy rendkívül haladó gondolkodású csoportot hozott létre azokból az emberekből, akik a textilipar fejlesztése iránt érdeklődtek, amelyhez fontosnak tartották a birkagyapjú tulajdonságainak javítását. 1816 és 1819 között nagy vitákat folytattak a gyapjútulajdonságok (szín, tömöttség stb.) társulásáról, valamint arról, hogyan lehet hatékonyan kombinálni a hasznos tulajdonságokat a keresztezett utódokban.
A legellentmondásosabb téma a beltenyésztés szerepe volt. Az osztrák báró, J. M. Ehrenfels ragaszkodott ahhoz az álláspontjához, hogy az „öröklődést” a „természet fiziológiai törvényei” szabályozzák. Elképzelése alátámasztására a spanyol merinó fajtát hozta fel. A merinó juh gyapjának minősége leromlott, amikor Spanyolországon kívül tenyésztették, és ezt Ehrenfels a klimatikus viszonyoknak tulajdonította. Abban is hitt, hogy a beltenyésztés az állati szervezet „fő plazmája” ellen hat, és így közvetlenül rontja a gyapjú alkalmasságát.
Ezzel szemben Festetics Imre úgy vélte, hogy az öröklődést szigorúan belső faktorok szabályozzák, és a beltenyésztést fel lehet használni ezeknek a faktoroknak a koncentrálására. A faktorokkal pontosabban előrejelezhető lenne a tulajdonságok öröklődése. Elméletét saját gyakorlati tapasztalataiból és a merinójuh-tenyésztés megfigyeléseiből vonta le.
Festetics genetikai törvényei
A társaság titkára arra ösztönözte Festeticset, hogy - Ehrenfelshez hasonlóan - ő is jelentesse meg elképzeléseit, és így talán pontot lehet tenni a régóta tartó vita végére. Festetics 15 évi juhtenyésztő tapasztalatában bízva elfogadta a kihívást, és 1819-ben egy sor cikket publikált.
Ezek közül a leghíresebb A természet genetikai törvényei (Die genetische Gesätze der Natur) című munkája. Ebben Festetics a következő négy törvényt fogalmazta meg.
- Az egészséges és robusztus állatok képesek szaporodni és átadni egyedi sajátosságaikat.
- A nagyszülők azon tulajdonságai, amelyek eltérnek a közvetlen utódokéitól, újra felbukkanhatnak a későbbi nemzedékekben.
- A kívánatos tulajdonságokkal rendelkező, ezeket több generáción át örökítő állatoknak néha elütő tulajdonságú utódaik születhetnek. Az ilyen leszármazottak a természet variációi vagy játékai, és alkalmatlanok a továbbszaporításra, amennyiben a cél a specifikus tulajdonságok örökítése.
- A beltenyésztés sikeres alkalmazásának előfeltétele a tenyészállatok aprólékos szelekciója.
A Mendel-törvényeket ismerő olvasóink már biztosan észrevették: a fenti törvények közül a 2. törvényt írta le és pontosította matematikai kiegészítéssel később Mendel is, a hasadás vagy szegregáció szabálya néven (ez kimondja, hogy a második hibrid nemzedékben a szülői tulajdonságok szétválnak, és megjelennek a homozigóta és a heterozigóta tulajdonságok is). A 3. törvény pedig tulajdonképpen megjósolja a recesszív allélok létezését.
Áttörés helyett feledés
Vitathatatlan, hogy Festetics törvényei tapasztalati úton, és főleg a jobb tulajdonságú gyapjút adó juhok előállításának igényéből születtek. Noha kezdetben nem történt próbálkozás a matematikai kifejtésükre, Festetics későbbi munkáiból kiderül, hogy ő maga is tudatában volt az ilyen módszerek alkalmazásának jelentőségével.
Éleslátása ellenére Festetics munkássága nem vezetett rögtön nagy áttöréshez az öröklődésről alkotott tudásunkban. Ehelyett teljes feledésbe merült több mint 170 évig, amikor újra felfedezte őket Vitezslav Orel, cseh tudománytörténész.
Noha Festetics nem fedezte fel Mendel előtt a faktoriális vagy „mendeli” genetikát, de kétségtelenül megalapozta Mendel későbbi felfedezéseit. Ha Mendel a genetika atyja, akkor Festeticset nyugodtan tekinthetjük a genetika nagyapjának.
Azt nem tudjuk, hogy Mendel mennyire ismerte Festetics munkásságát. Bár mindketten tagjai voltak a brünni Természettudományi Társaságnak, Festetics egy évvel Mendel taggá válása után meghalt. Az viszont kétségtelen, hogy az általánosan elterjedt nézettel ellentétben, Mendel nem volt magányos zseni, aki a kolostor elszigeteltségében kísérletezgetett borsóival, hanem pezsgő tudományos élet hatott rá a korabeli Brünnben. Ennek része lehetett a méltatlanul elfeledett Festetics Imre is.
